A kelő nap vörös köntösbe öltöztette a tájat, ahogy komótosan a horizont fölé emelkedett, nyaldosva a sárga égbolton lustán sikló felhőfoszlányok alját. Nem sokat aludtam az éjjel, de készen álltam átmenni Hydra szigetére. Azonban várnom kellett, mivel ilyen kora reggel még minden zárva volt, ezért nem tudtam volna befizetni a hajóra a pénzt. Azt viszont sejtettem, hogy Fotopoulosz felügyelőt az irodájában találom. Nem is tévedtem.

Azért kerestem fel, hogy engedélyt kérjek Tolo elhagyására, amit reméltem, hogy megad a számomra! Szerencsére, habár nagyokat ásított és álmosan törölgette szemét, beleegyezett. Már éppen távoztam volna, mikor feltette a kérdést, amire titkon számítottam.

– Ismer egy Alain Bergman nevű férfit, Mr. Wyatt?

– Miért kérdi, felügyelő?

– Az éjjel megölték a kikötőben. Ma hajnalban bukkant rá egy halász. Lelőtték. Szóval ismeri?

– Most hallom először a nevét – ingattam a fejem, ártatlan arcot vágva. A felügyelő sandán pillantott, majd sóhajtott és intett, hogy távozhatok.

– Értesítsen, ha visszajött, Mr. Wyatt!

– Természetesen.

Miután végeztem, az órámra néztem és elindultam a Pegasus Curises  nevű, hajóutakat szervező iroda egyik közelebbi épületéhez. Az utcán nem sokan lézengtek, így nem volt nehéz ismét kiszúrnom azt a göndör hajú, szakállas fickót, aki tisztes távolságból követett, mióta csak elhagytam az apartmant. Valószínűleg az egyik fegyveres férfi lehetett a kikötőből. Ezek szerint rájöttek, hogy ki vagyok, ami csak úgy lehetséges, ha már akkor a nyomomba szegődtek, mikor Jenniferrel találkoztam. Lehetséges, hogy az éjszaka nem is a professzor, hanem én vezettem a kikötőbe őket.

Úgy téve, mintha semmit nem vettem volna észre, tovább sétáltam. A tavernák közül egy-kettő lassan készült a nyitásra, akárcsak néhány ajándéküzlet. Az iroda még legalább ötpercnyire volt, ezért úgy döntöttem kockáztatok. Szerettem volna megtudni, hogy ki az ellenség. Az egyik taverna mögött keskeny sikátor vezetett le a tengerpartra, amit kihasználva gyorsan befordultam rajta.

Amint kikerültem kéretlen árnyékom látószögéből, átváltottam futásra és a partra érve a következő épület falához lapultam, honnan szemmel tarthattam a sikátor bejáratát. Szerencsére rajtam kívül senki nem tartózkodott a közelben. A parton egymásra rakott napágyak és összecsukott napernyők fehérlettek.

A következő pillanatban felbukkant a szakállas rohanó alakja, ahogy végigszáguldott a sikátoron. Sebesen közeledett, izmaim megfeszültek. Abban a pillanatban, mikor kiért a homokra, rávetődtem. Ököllel az arcába csaptam, majd elégedetten néztem röptének ívét, ahogy nyögve a földre zuhant. Miközben a hullámok fehér tajtékot vetve mosták a fövenyt, lehajoltam, hogy felhúzzam és a szemébe nézzek, de óvatlanná váltam.

Villámgyorsan magához tért és homokot szórt az arcomba, amitől minél gyorsabban igyekeztem megszabadulni. Ellenfelem, azonban nem habozott állon vágni. Megpördültem, mialatt kiszaladt lábam alól a talaj. Szemeim előtt csillagok ugráltak. A szakállas vicsorogva magaslott fölém, egy gonoszul feketlő, hangtompítós pisztolyt húzva elő zsebéből.

– Hol van a napló? – sziszegte rám célozva.

– Biztos helyen – válaszoltam gúnyosan, hogy provokáljam, és hibát vétsen haragjában.

– Beszélj, vagy szitává lőlek! – kiáltotta, megragadva pólómat, ahogy felhúzott.

Eljött az én időm. A lendületet kihasználva félreütöttem fegyvert tartó kezét, és belefejeltem az arcába. Éreztem, amint orrcsontja eltörik, s meleg vér fröccsen a homlokomra. Fájdalmas kiáltás hagyta el a torkát, pisztolya a homokba zuhant. Azonnal a vízbe rúgtam, aztán gyomorszájon vágtam gazdáját, mire a fickó térdre rogyott.

– Most pedig csicseregj szépen, akár a madár! – markoltam a hajába, hogy megérezze. – Kinek dolgozol?

– Anyádnak!

– Rossz válasz – ingattam a fejem, majd bevittem egy jobbegyenest. – Fussunk neki még egyszer!

– Nem… nem tudom a nevét – felelt, hogy elkerülje a további fenyítést. – Csak egy szabadúszó vagyok. Telefonon keresett meg.

– Valamit csak tudsz róla. Hogy néz ki?

– Csak egyszer láttam. A jachtján találkoztam vele két nappal ezelőtt. Kalapot és napszemüveget viselt.

– Itt van még az a hajó? Mi volt a neve?

– Nem tudom. Eltakarta a jelzését.

– Ha nem mondasz valami használhatót, a halak maradványa leszel! – szorult torkára a kezem dühömben.

– Jól van! – válaszolt jobbjával sérült szaglószervét védve, míg baljával a zsebébe nyúlt és egy papírcetlit húzott elő. – Azt mondta, ezen a számon hívjuk fel este tízkor, hogy jelentést tegyünk neki.

– Ügyes fiú – vettem el a cetlit. – Hol van a társad?

– A búvóhelyünkön. Mikor beestünk a vízbe az egyik szikla csúnyán felsértette az oldalát.

– Szegény pára – bólintottam megértően, aztán kiütöttem. Rongybaba módjára csuklott össze.

Ideje volt befizetnem a hajóutat, ezért visszasétáltam a főutcára. Sajgott az öklöm, de elégedett vigyorra húzódott a szám.

Miután befizettem a hajójegyre való pénzt, alig fél órám maradt az indulásig. Kilépve az irodából szemem ide-oda cikázott az emberek arcán, de sehol nem láttam szakállas barátomat. Megnyugodva ballagtam a kikötő felé. A sétahajó karcsú, áramvonalas alakja hófehéren verte vissza a napsugarakat. Néhány perc múlva úton voltam Hydra szigetére.