Isola Santa, Olaszország

David Morell szívét jeges borzongás járta át, miközben a sötét erdőben próbált visszatalálni a középkori faluba, mely az Apuan Alpok közé épült, nem messze a Versiliába vezető úttól. Az alig huszonöt éves fiatalember összerezzent, ahogy valahol felhuhogott egy bagoly, majd tovább tört előre az aljnövényzetben, mialatt a Hold ezüstös fénye átszűrődött a fák levelein.

David csak néhány napja érkezett Toszkánába, hogy túrázzon a festői szépségű tartományban, biciklivel és gyalog bejárva a dombtetőkön álló, középkori városokat, megkóstolva a finom borokat és helyi specialitásokat. Mikor fülébe jutott, hogy lehetőség van megszállni Isola Santa vadregényes településen, kapva-kapott az alkalmon. Várakozását felülmúlta az elé táruló hely szépsége és titokzatossága, az öreg épületek között megbújó renovált házak és az ég felé magasló templom büszke tornya. Egykor zarándokok és utazók pihenőhelyéül szolgált, de egy a folyóra épített gát miatt a lakók elhagyták a falut, mely teljesen kiürült, és csak nemrég, a kétezres évek elején kezdték újra felújítani, de még ma is meglehetősen elhagyatottan árválkodott a hegyek árnyékában.

David egy családi házban kapott szobát, majd a következő napon rögtön kirándulni indult a hegyekben hátizsákjával, csakhogy óvatlan volt, és alábecsülte a helyi vadont, így hamarosan túl messzire merészkedett, mígnem az ösvény, ahol járt kiszaladt a lába alól, és egy vízmosásba zuhant. Olyan szerencsétlenül esett, hogy beverte a fejét egy kőbe, s mire magához tért már jócskán beesteledett. Nem tudta, mióta bolyonghatott odakint, térkép és iránytű nélkül, még a telefonját is elvesztette, de remélte, hogy a jó irányba tart. Átkozta magát ostobasága miatt, első alkalommal vállalkozott hegyi túrára, azt hitte, képes lesz rá, azonban szembesülnie kellett saját korlátaival.

– Legközelebb vigyázni fogok, csak jussak vissza abba az átkozott faluba! – dörmögte.

Ekkor hirtelen valami megcsillant a távolban, és a fák között észrevette a mesterséges tavat, amitől megkönnyebbülten felsóhajtott. Túlságosan meredek lejtő húzódott előtte, így nem vághatott át rajta, de rátalált az ösvényre, amin elindulva biztos volt benne, hogy visszajut Isola Santába. Megnyugodva ballagott tovább, ám váratlanul egy ág reccsent a sötétben jobb kéz felől, mire a hang irányába kapta a fejét, de a fákon kívül nem látott semmit. Biztos egy állat volt, gondolta, majd vállat vont. A következő pillanatban újra meghallotta, ám ezúttal hátulról, mire megpördült, s ezúttal mintha egy árnyat látott volna átsuhanni az ösvényen.

– Van ott valaki? – kiáltott ijedten, ám csak a levelek susogása válaszolt neki.

Homlokráncolva meredt maga elé egy darabig, aztán kissé sietősebb léptekkel indult tovább, időnként hátratekintve, de semmit nem látott. Néhány perc múltán ismét zajra lett figyelmes, esküdni mert volna, hogy lépteket hallott, és megállva fülelni kezdett. Rémülten ébredt rá, hogy síri csönd borult a környékre, az eddig éneklő éjszakai madarak, békák és egyéb apró lények neszezése is elhallgatott. David óhatatlanul is libabőrössé vált, ahogy egy rossz érzés hatalmasodott el a lelkén, mely végül rémületbe csapott át, mikor újabb ág reccsent a közelben. A szeme sarkából mozgást látott, azonban odanézve megint csak az erdő fái bámultak vissza rá.

– Talán csak képzelődöm – suttogta, de saját maga is kételkedett benne.

Ösztöne riadót fújt, bárhol máshol szívesebben tartózkodott volna, s igazolva rettegését, minden figyelmeztetés nélkül egy alak lépett elő a fák közül. David torkát rettegéssel telített iszonyat szorította össze, megszólalni sem mert, miközben az idegen némán és mozdulatlanul várakozott. A férfi nem tudta kivenni a vonásait, és a köralakja is furcsának hatott, mégis biztos volt benne, hogy izzó szemek fúródtak a tekintetébe.

Ekkor megint levelek susogása törte meg az éjszaka csöndjét, és David csak most döbbent rá, hogy  nem is fújt a szél, ráadásul a susogás egyre erősödött, egy csörgőkígyó által kiadott hangra emlékeztetve a férfit, aki erőt véve magán futásnak eredt. Nem tudta, mi történik, csak biztonságba akart jutni minél előbb. Lélekszakadva rohant a település felé az ösvényen, szinte hallotta, ahogy a sötét alak a nyomában vágtázott, de hátranézve senkit nem látott. Mi a fasz folyik itt?

Többször is orra esett, ám rugóként pattant föl, és hamarosan, átvágva néhány szúrós bokron, elérte Isola Santát, az épületek masszív tömege sötéten magaslott a férfi fölé. A holdfény ezüstös színbe vonta az ősi köveket, a sikátorokat, keskeny járdákat és egy fahidat. David furcsának találta, hogy mindenhol sötét ablakok néztek vele szembe, hiszen tudta, hogy nem ő az egyetlen vendég, mégis a falu kísértetiesen kihaltnak látszódott. Végig sietett a tóparton, el a templomtorony előtt, hogy visszatérjen a bérelt szobájába. Rátért egy keskeny utcára, óvatosan lépkedve a csúszós köveken, de már sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Nem akart gondolkodni, fáradt, koszos és álmos volt, alig várta, hogy ágyba kerüljön. Mindeközben egy kósza felhő úszott a Hold kerek arca elé.

Hirtelen felhangzott a levelek susogása, és a férfi ereiben a vér is meghűlt, ahogy a falu életre kelt, koromfekete árnyak mozdultak meg a sötétségben, a sikátorokból és az épületek háta mögül különös körvonalú alakok bújtak elő, lassan körbevéve a férfit, aki moccanni sem mert.

– Mit akarnak? Kik maguk? – kérdezte egyre hisztérikusabb hangon, de nem kapott választ, és a különös alakok egyre közelebb értek hozzá, mozgásuk légiesnek, törékenynek és bizonytalannak hatott.

David kétségbeesetten forgolódott kiutat keresve, azonban mindenhol ott voltak, nem tudott volna kitörni közöttük, és a következő pillanatban a holdfényt már nem gátolta tovább semmi, így végre ezüstös világosság hullott a településre. A férfi hátrahőkölt attól, amit látott, az idegenek eltorzult arcaitól, túlzottan sovány, ugyanakkor inas testüktől, kérges bőrüktől és sötéten ásítozó szájuktól, amikből szemernyi hang sem szűrődött ki. Némán csoszogtak egyre közelebb és közelebb, és David mégis észrevett egy rést közöttük, melyet kihasználva a tó felé lendült. Erős ujjak martak a ruhájába, felhasították a bőrét, miközben lélekszakadva átvágott közöttük, majd egy mólóra érkezett, ahol reménytelenül megtorpanva visszafordult, csakhogy üldözői már vártak rá. Csapdába került.

– Jóságos ég! – suttogta elszörnyedve, ahogy a lények (kizárt, hogy emberek legyenek!) rálépve a mólóra megindultak felé. Némán csoszogva közeledtek, túlságosan hosszú ujjaik karmokként meredtek előre, és David döbbenten vette észre, hogy arcaik mégis emberekre emlékeztettek, kiknek szemei csupán sötét üregek voltak, akár a halottak koponyáiban.

Nem maradt más választása, mint hátrálni, de végül elért a móló végére, ahonnan már csak a vízbe mehetett tovább. Erőt véve magán éppen ugrani készült, de egy szempillantás alatt karok nyúltak ki a tóból, elmarkolva a férfi lábát, aki halálra váltan felsikoltott, elvesztve az egyensúlyát. Hangos csobbanással zuhant a habok közé, ahol vadul kapálózni kezdett, hiábavalóan küzdve levegőért, de valami nem engedte a felszínre, és hosszú percek kétségbeesett próbálkozása után mozdulatlanná dermedt a teste, amint a víz kitöltötte a tüdejét. Sötétség borult az elméjére, és a félelem, mely jeges ölelésbe burkolta lelkét, örökre megszűnt.

Isola Santára béke hullott, az árnyak, magukkal cipelve David holttestét, visszatértek az éjszakába, ahonnan jöttek, és a tragédiának, mely lejátszódott a falu öreg épületei között nyoma sem maradt. Mindössze azok tudtak róla, mi történt, akik házaik sötét ablakából figyelték a jelenetet, bezárkózva szobáikba, anélkül, hogy lelkiismeret furdalást éreztek volna.

VÉGE