Kis híján orra estem a köveken, de valahogy képes voltam megőrizni egyensúlyomat, majd a lendületemet kihasználva inkább leugrottam a lépcsőkről. Egy boltíves átjárón keresztül rohantam, követve a labirintusszerű ösvényeket, s hamarosan kiértem az erőd bejáratánál lévő kis térre. Útközben az éppen érkező látogatók elkerekedett szemekkel figyelték az eseményeket, amint két vadidegen férfi lélekszakadva elrohan előttük.

A szőke hajú kisurrant a kapun, s a lefelé vezető lépcsőket kettesével szedve menekült. Szorosan a nyomában loholtam, egy pillanatra megszédülve az alattam tátongó mélységtől, de nem álltam meg. Egyre közelebb és közelebb jutottam hozzá, s ezt a férfi is észrevette, mert felgyorsított. A következő pillanatban leért a harmadik fordulóhoz, ahol megpördült és megeresztett egy lövést felém.

Azonnal összegörnyedtem és a sziklafalhoz lapultam. A golyó elsuhant mellettem és a lépcső kövei közé fúródott. Ekkorra a szőke hajú ismét iszkolni kezdett, alaposan felbőszítve engem. Annál semmit nem utálok jobban, mikor valaki céltáblának néz. Vérben forgó szemekkel vetettem utána magam, és egy perc múlva utol is értem. Az ismeretlen futólag hátranézett, vaktában tüzelve rám, de a golyókkal mit sem törődve üldöztem tovább. Mikor elég közel jutottam hozzá, előrevetődtem és ledöntöttem a lábáról.

Mindketten nagyot nyögve huppantunk a talajra. Szerencsére zuhanás közben keze a kőnek csapódott, és a fegyver kihullott ujjai közül, lecsúszva az alattunk húzódó parkolóba. Ettől felbátorodva megmarkoltam az ingét, és a hátára fordítva behúztam neki egyet. Csakhogy ellenfelem tapasztalt verekedő lehetett. Köpött egy véreset, majd mintha mi sem történt volna, megküldött egy balegyenessel. Kicsit nagyobb darab volt nálam, így az ütés egy mozdony erejével csapott le rám, nekitaszítva a lépcső mentén futó alacsony kőfalnak. Szédültem és fekete pontok ugráltak a szemem előtt.

A szőke hajú felpattant és távozni akart, de ezt nem hagyhattam. Utána kaptam, elmarkolva a bokáját. Bíztam benne, hogy esetleg elgáncsolhatom és lebucskázik a lépcsőkön, ám nagyon is magabiztosan állt a lábán. Cipője talpával az arcomba rúgott, kis híján eltörve az orrom, aztán kiszabadult a szorításomból. Ezek után már nem maradt erőm a nyomába szegődni, így a földön fekve bámultam eltűnő alakja után.

Még hosszú percekig ott maradtam mozdulatlanul, mígnem jött egy idősebb házaspár és felsegítettek. Franciák voltak, amennyire sikerült megállapítanom, de egyetlen szavukat sem értettem. Mindenesetre kedvesen megkínáltak egy korty ásványvízzel, amitől végre teljesen magamhoz tértem. Intettem, hogy már jól vagyok, de azért vonakodva mentek tovább felfelé. Lenéztem, azonban a támadót már sehol nem láttam. Viszont meghallottam a szirénázó mentőkocsi hangját. Ezek szerint Anna eleget tett a kérésemnek. Ideje volt visszatérnem a sebesülthöz.

Sokáig tartott visszajutnom hozzájuk. Mire megérkeztem, Leventisz feje már Anna ölében nyugodott, s három-négy turista állt fölöttük. A régiségkereskedő rossz bőrben volt. Arca sápadttá vált és szaporán lélegzett, miközben egyre nagyobb vértócsa terjengett alatta.

– El… el kell mondanom! – suttogta erőtlen hangján, mire közelebb hajoltam hozzá. – A kép… Kavala… Thalassza utca… 23. A régi lakóház padlása… a központi gerenda… alatti deszkák.

– Miért pont ott? Tartson ki, Leventisz! Mindjárt itt lesznek a mentők – próbáltam észnél tartani, ám lassan átcsúszott abba a világba, hová élők nem léphetnek be.

– A családunk kiadó… háza  – nyögte, majd halvány mosoly jelent meg ajkán és lecsukódtak a szemei.

Petrosz Leventisz kilehelte a lelkét. Senki nem szólt egy szót sem. Anna gyengéden lerakta fejét a kőre, miközben könnyes szemekkel pillantott rám. Szomorúan ráztam meg a fejem. Már nem volt mit tenni. Csak az erőteljes szél süvített a falak között, akár nappal kísértő, kárhozott lidércek.