Kéz a kézben sétáltunk végig az utcán, melynek végében falként húzódott az impozáns vízvezeték. Az idő múlásának ellenálló kövek szürkéskék fényben ragyogtak, hála a közelben álló utcai lámpáknak. Meglepően csendes volt a környék. Csupán néha húzott el egy-egy kocsi mellettünk, miközben lágy szél söpört végig az épületek között. Kóbor macskák ugrottak az árnyékokba, ahogy meghallották lépteinket.

– Szeretnék kérdezni valamit – törtem meg a hallgatásunkat, majd egy ház falához húztam Annát, aki mélyen a szemembe nézett. Komoly arca nem árulkodott az érzelmeiről.

– Sejtem, mit akarsz tudni.

– Hogy a kényszerítő tényezők ellenére, igazak voltak-e az érzéseid? – bólintottam.

– Tudom, hogy talán megingott a belém vetett bizalmad Ron, de őszintén mondhatom, hogy akkor is megismerkedtem volna veled, ha nincsenek Ganz és a bérencei. Mindaz, amit megosztottunk egymással, és ami történt köztünk… igazi volt.

Szavai hatására nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Boldognak éreztem magam és megkönnyebbültem. A görcs, ami a torkomat szorította teljesen elmúlt, s végre Anna is engedte, hogy érzelmei kiüljenek az arcára. Soha nem láttam elragadóbbnak, mint ebben a percben. Hosszasan megcsókoltuk egymást, ajkainak édes ízével nem tudtam betelni.

Végül oldalra pillantva egy közeledő taxit láttam meg, amit le is intettem.

– Menjünk vissza a hotelba! – mondtam, miután szabaddá vált a szám. – Még fiatal az éjszaka, nem gondolod?

– Azt hiszem, egyetértünk, Mr. Wyatt – kacagott, majd mindketten beszálltunk a taxiba.

VÉGE